22. Rehabilitálás és helyzetfelmérés – miközben Rákosi többször magához hívat

 

Megkezdődött ügyem felülvizsgálata. A Fő utcába menet útba ejtettem Gottsegen barátomat. Több mint két hét telt el azóta, hogy utoljára megvizsgált. Meg volt elégedve javuló kondíciómmal, és többször elismételte – szerencsésen megúsztad. Gottsegen kiegyensúlyozott, józan gondolkodású ember, régi párttag. Azt másoktól tudtam meg nemrég, hogy velem való barátsága miatt nem nevezték ki egyetemi tanárnak.

– Amíg távol voltál, sokat beszéltek rólad a városban. Igaz, hogy felkerested Rákosit?

Elmeséltem neki a nem általam szorgalmazott találkozást.

– Hát igen, veled számolnak. Mihez akarsz most egyáltalán kezdeni, mit akarsz csinálni?

– Mindenekelőtt a rehabilitációs tárgyalás végét kell megvárnom. Majd utána eldöntőm, hogyan tovább. Mindenesetre azt még odabent megfogadtam, hogy nem vállalok többé közéleti szerepet.

– Ha ez csak rajtad múlna, a történtek után el is hinném.

– Végső soron ez most már elsősorban rajtam múlik.

– Csakhogy sok a baj, és kevesen vannak, akik még rendbehozhatnák a dolgokat. Jól gondold meg, mit vállalsz, nehogy megint gesztenye-kikaparónak használjanak.

Utolsó szavain töprengve indultam el Budára, a Fő utcai fogház felé. A megjelölt irodába lépve azzal az őrnaggyal találtam szembe magam, aki 1954-55-ben néhányszor kihallgatott. Mindketten zavarban voltunk.

Takács közölte velem: utasítást kapott, hogy gyorsan zárja le az ügyet. A kihallgatás inkább beszélgetés volt. A kérdésekre kellő választ adhattam, és ez megnyugtató volt. Hetenként kétszer-háromszor órákon keresztül folyt a felülvizsgálat, amely hol izgalmas, hol tanulságos volt. Az volt a benyomáson, hogy tényleg az igazságot akarják tudni.

Azzal az eltökélt szándékkal ültem le, hogy tartani fogom magam az igazsághoz és nem érdekel senki és semmi. Volt már elég keserű tapasztalatom az emberekről. Magamat sem kíméltem, ha az igazság ezt megkívánta. Ügyem világos és tiszta volt. Én nem tartottam mindenkit ártatlannak, aki bent volt. Mivel számomra nem volt döntő kérdés a rehabilitáció, és csak a családért, a gyerekekért tettem, megengedhettem magamnak, hogy minden vád és rágalom tisztázását követeljem.

A felszabadulás után három név volt felírva egy lobogóra – Sztálin, Tito, Rákosi. Miért váltam én 1949-ben vagy 1950-ben jugoszláv kémmé sokadmagammal? Azért voltam angol kém, mert Healyvel tárgyaltam? A beszélgetések alkalmával percek alatt omlottak össze a vádak.

Felmerült még egy új vád is, amely nemcsak gyanús, hanem aljas is volt Gombosi és Vajda azt vallotta, hogy 50 ezer svájci frankot az én utasításomra vittek ki Svájcba. Két mondat, és ez a vád is összeomlott.

– Miért ötvenezret, mit lehet ennyivel kezdeni? De ne tréfáljunk, ezt a vádat 1950-ben meg sem említették.

Takács és az ügyész megkérdezi: – Miért vallották ezt?

– Mert azt hitték, hogy felakasztottak.

A szociáldemokraták sok mindennel vádoltak. Azzal, hogy elárultam a pártot, kiszolgáltattam a kommunistáknak, azzal is, hogy szovjet bérenc vagyok. De anyagiak tekintetében még ellenségeim sem mertek megvádolni.

A felülvizsgálat hetekig tartott, közben sokan megkörnyékeztek. Velem akarták megsüttetni a pecsenyéjüket. Voltak jobboldali szociáldemokraták, akik együtt szabadultak a baloldaliakkal, akik azt mondták a jobboldaliaknak: most együtt megyünk ki, de ti ide még visszajöttök.

Hiába zárták le az ügyet, a tárgyalást nem akarták kitűzni, de én nem hagytam békét senkinek. Végre júniusra kitűzték. Domokos, a Legfelsőbb Bíróság elnöke vezette. Vádlott-társaimmal csak a tárgyaláson találkoztam. Ki közömbös, ki haragos volt velem szemben. Minden jel szerint azért volt így, mert Rákosi csak engem hívott magához. Gyanússá váltam a szemükben, de talán szerepet játszott a féltékenység is.

A Legfelsőbb Bíróság Duna-parti épületében volt a tárgyalás. Újból együtt voltunk, mint 1950-ben. Szakasits, Vajda, Horváth, Szalai, Gombosi, Ignotus, Dobos és Marosán. A tárgyalás két tanácsi bírája ismerős volt. Nyers Rezső, volt szociáldemokrata, most központi vezetőségi tag és a SZÖVOSZ alelnöke. A másik a DISZ főtitkára volt, amikor letartóztattak.[19]

A tárgyalás bővelkedett izgalmakban, néha drámai jelenetekben. Felvonultak itt a Horthy-rendőrség, a Belügyminisztérium magasrangú vezetői, egy volt magyar Horthy tábornok, aki később újságíróskodott. Ezek 1950-ben már tanúskodtak Szakasits ellen, de akkor ők is rabok voltak. Most mindenki szabadlábon van, sőt ezek a Horthy főrendőrök előbb kerültek szabadlábra, mint mi. Szakasits ellen most is az merült fel: rendőrbesúgó volt-e. Szégyenteljes módon készültek a vádiratok, s nem kevésbé szégyenteljes volt, ahogy a terhelő tanúk bizonyítani akartak. Kommunisták oda süllyedjenek, hogy a valamikori hóhért és pribéket vegyék igénybe; ez minden rémregényt és politikai gazságot felülmúl! De felvonultak az ÁVH mindenre kapható kalandorai is. Vezérük, Péter Gábor ül, ők sincsenek már az államvédelem szolgálatában, de jól helyezkedtek el.

Volt dolga Domokos elnöknek, aki kemény kézzel, igazságosan, apró részletekben tisztázott minden vádat és színvonalas tárgyalást biztosított. Igyekeztem végig higgadt és nyugodt maradni.

Személyemmel kapcsolatban két érdekes és jellemző tanúvallomás hangzott el. Az első Szendié volt. Amikor belépett a terembe, torz arcának láttára mindenki felmorajlott, különösen azok, akiket „kezelt”. Nyugodt maradtam, pedig velem több mint két hónapig kínlódott. Nehéz esete voltam, de nem voltunk partnerek, ő maradt alul. Elmondotta, hogy megkínoztak, ő maga is. Elismerte, hogy a családomat is be akarta hozatni. Ez nálunk szokás volt – mondotta.

Szendi semmi jelét nem mutatta a megbánásnak. Velem kapcsolatosan megjegyezte: „Marosán vallomását úgy továbbítottam, hogy kézzel írt levelet mellékeltem a párt felső vezetéséhez.” Nem mondja, hogy Rákosihoz. A levélben jelezte, hogy vigyázni kell, mert a Marosán vallomása nem igaz.

A második rám vonatkozó vallomás Faludi őrnagyé volt. Engem nem „kezelt”, a többieket annál inkább. A vallomások szerint vallatási módszerét a szadista jelző sem tudja eléggé visszaadni. Elismeri, hogy megkínzott embereket, mert – Marosán kivételével – éppen úgy ellenségnek és árulóknak tartotta őket, mint a párt- és ÁVH-vezetők.

– Marosánt miért nem tartotta ellenségnek? – kérdezett közbe az elnök.

– Marosánt régről ismertük, letartóztatása a testületen belül is megdöbbenést váltott ki. Többen is fenntartással fogadtuk a rá vonatkozó vádakat.

A legdrámaibb jelenetre akkor került sor, amikor Faludit Szalai Sándorral szembesítették. Mindketten jómódú zsidó értelmiségi családból származtak, egyaránt antifasiszták voltak, mindketten túlélték a világháborút, hogy azután egyikük a másik kínzójává váljon. Ördögi mechanizmus. Rákosi maga választotta ki Péter Gábort, ő pedig a neki megfelelő hóhérlegényeket. Azután Péter Gábor is az „imperialisták bérencévé” lett, egykori beosztottjai pedig vallatói és őrzői…

Ügyemben végül is csak egy tisztázandó kérdés maradt; az ötvenezer svájci frank. Itt is szembesítésre került sor, s újra határozottan visszautasítottam a vádat.

Ez a nap sem volt sokkal könnyebb, mint a „Szendi-kezelésében” eltöltött kegyetlen éjszakák. Elhangzott az ügyész vádbeszéde, majd a védők következtek, s végül – az utolsó szó jogán – a vádlottak.

Noha az ügyész bűncselekmény hiányában az összes vádat elejtette, a többiekhez hasonlóan én is éltem az utolsó szó jogával. A bíróság előtt röviden újra számot adtam életemről. Domokos elnök és Nyers Rezső felé fordulva beszéltem, hogy – erre számítottam – közvetítsék tovább az általam mondottakat. Nincs okom szégyellni sem az életemet, sem a harcomat. Szégyelljék magukat – ha egyáltalán tudják – azok, akik ezt a gyalázatot végigcsinálták. Nincs bennem bosszú, inkább sajnálkozás, hogy ide jutottak a dolgok. Nem tudom befejezni. Indulat és visszanyelt könnyek fojtogatják a torkomat.

Amikor mindenki elmondta utolsó szavát, a bíróság visszavonult ítélethozatalra, mi pedig kimentünk a folyosóra, de nagyon tartózkodóak voltunk, nem beszéltünk egymással. Azt hiszem, hogy itt most széjjelesik minden, becsület, emberség, barátság. Szalai Sándor vesz csak magának bátorságot a közeledésre az ítélet kimondása előtt. – Miért tettél rám terhelő vallomást? Most szabadlábon vagy, nem kényszerít senki. Vond legalább vissza.

– Nem vonok vissza semmit. Kémnél is rosszabbnak tartalak, őrültnek, aki sok ember megkínoztatásáért felelős.

– Akkor én soha többé nem állhatok szóba veled.

– Ez helyes. Ajánlom is ezt neked.

Utána Ignotus Pali lép hozzám, akit én tisztelek, és akinek elmondom Szalai egész tevékenységét.

– Mindegy – mondja –, most meg kell bocsátani, együtt szenvedtünk.

A végén Horváth Zoltán jön oda hozzám. – Nem értek egyet azzal, amit Szalairól mondtál, de megértelek és sajnállak.

– Nézd Zoltán, sok ember maga állította ki a káderlapját azzal, hogyan viselkedett a meghurcoltatások idején. Ez hiteles bizonyítvány az emberek karakteréről. Mindig vigyáztam a becsületemre, az emberségemre és különösen arra, hogy ez a szocialista mozgalomban is érvényesüljön.

Sétálunk, cigarettázunk. Végre behívnak bennünket Domokos kihirdeti az ítéletet. Valamennyiünket felmentettek és kimondták, hogy az első bíróság hamis ítéletét hazug vádjaival, irataival el kell égetni. Csak a Legfelső Bíróság 1956-os júniusi iratai maradhatnak meg.

Domokos közel egyórás összefoglalójában jogi, politikai, morális tanulságát adja az ügynek. Amíg hallgatom, arra gondolok, hogy kilépve innen új életet kezdek. Ebből a házból úgy megyek ki, hogy lesznek emberek, akikkel hiába kötött össze egy élet, szóba sem fogunk állni többé. Csak egy ember viselkedése fájt igazán, Szakasitsé, aki elment mellettem.

Kiléptem a Duna-parti palotából és gyalog sétáltam át a Tudományos Akadémiára, hogy elújságoljam Révész Ferinek mindazt, ami történt. Feri igen örült, – ahogy mondta: „A ti felmentésetekben a mi felmentésünk is benne van.”

Mielőtt nekivágtam volna, hogy felmérjem az ország politikai helyzetét és benne természetesen magát a pártot is, a családban került sor egy hosszabb beszélgetésre.

A sógorok elmondták, hogy a régi munkásosztály, amelyre valamikor építettek, igen felhígult. Vidékről sokan áramlottak az ipar felé. Otthagyták a falut, de magukkal hozták erkölcseiket, szemléletüket. Különösen az elégedetlenséget.

A gyári munkásokat a párt még úgy, ahogy a kezében tartja, de hogy meddig, azt nem lehet kiszámítani. Az asszonyok szerint – a szomszédokban is ismernek ilyeneket – igen sokan alig öt-hatszáz forintot keresnek. A feleségemnek sincs több. Hogy ebből nem lehet megélni, az nem kétséges. Ez attól igazán politikai feszültségforrás, hogy ismeretes a felső szintű párt és állami vezetők luxuskörülmények között zajló élete, és ők jól őrzött villáikba zárkózva mind kevésbé látszanak tudomást venni a dolgozók tömegeinek helyzetéről. Ez igen veszélyes szakadást tükröz a párt és a dolgozók, a vezetés és a nép között. Széltében-hosszában beszélnek is róla.

A férfiak megemlítik az 1953-as berlini eseményeket, amelyet fegyverrel kellett leverni.[20] Még szerencse, hogy a szovjet hadsereg jelen volt. Erről semmit nem hallottam eddig.

Árpád keserűen ecseteli a szakszervezet helyzetét és szerepét. Nincs semmi tekintélye és gyenge. Kétmillió ember, ez a felnőtt dolgozó lakosság zöme.

Beszámolnak Rákosi egri beszédéről[21], amelyben úgy emlékezett meg Rajkról, mint elvtársról – felszakította a zsilipeket. Az emberek nem felejtették el, hogy mit mondott a Rajk-ügyről 1949-ben.

Elképedve hallgatom, amit mesélnek. A férfiak egyöntetűen azt állítják, hogy ha a párt most gyorsan cselekedne, még lehetne segíteni. De ezen a téren is súlyos bajok vannak. Itt van a XX. kongresszus. Rákosi azt állítja, hogy őt igazolták az események, de ugyanezt állítják a Nagy Imrével kapcsolatban állók is.

Sok szó esik a Petőfi körről is, amely a DISZ égisze alatt rendez nagy vitákat.[22]

– Tudod, kik a leghangosabbak? – mondja nekem Andor. – Azok, akik eddig mindig túllicitáltak, a személyi kultuszt éppúgy, mint a törvénytelenséget.

Guszti kijelenti, hogy Rákosi körülvétette magát fiatal és tapasztalatlan emberekkel, miközben a régi, tapasztalt káderek jelentős részét vagy félreállították, vagy bebörtönözték.

Erre én is felfigyeltem. Néhány embert ismertem. Nem értettem, hogyan lehetett Hegedűs András miniszterelnök, Mekis József, Hidas István, Szalai Béla politikai bizottsági tag, Piros László belügyminiszter, Bata István honvédelmi miniszter. A kulcspozíciókat nem látom tapasztalt emberek kezében. Hol vannak a régiek? Úgy rémlik, hogy csak Apró, Gerő és Rákosi maradt a csúcson a régiek közül. Vajon tudják-e ezek, hogy mi történik kényelmes dolgozószobáikon kívül, hogyan, élnek és gondolkodnak a munkások?

Érdekes dolgon mértem le a helyzetet. A kenyéren. Rossz, vacak kenyeret eszik az ország, elképesztő hírek vannak. Nincs elég liszt. Már takarmánybúzából, lisztből sütnek kenyeret. Olasz és francia lisztről mesélnek, amely olyan, mint a gipsz vagy a púder. Magyarországon a kenyér nemcsak közszükségleti cikk, hanem tárgyiasult politika is. Nagy a drágaság, a közellátás pedig rossz. Hogy néz ezzel szembe a párt? Az ország levegőjét, politikai hangulatát a cinizmus, az elképesztő hírek valósággal fertőzik.

A család egy, a koalíciós korszakból származó, újságnevekből összeállított, de jellemző és sokatmondó politikus viccel kedveskedik. Az egykori rikkancsokat utánozzák: „Szabad Nép a Magyar Nemzet – Színház a Demokrácia – Ludas a Matyi, itt a Ludas.”

Rémesebbnél rémesebb hírek jártak körbe, mennyit és kiket végeztek ki, hogy Kistarcsa és különösen Recsk internálótáboraiban hány ezer embert és milyen borzalmas körülmények között tartottak fogva. A Pestről kitelepítettek száma óriási volt. Akasztás, internálótábor, kitelepítés – már nem suttogás, hanem nyílt beszédtéma. Sok ember él illegálisan Budapesten, akiket szabadon engedtek ugyan, de a fővárosból továbbra is kitiltották őket. Rákosi már nemcsak az értelmiség és a polgárság szemében gyűlölt és megvetett személy, hanem a munkások is mozgolódnak ellene. A nyílt szembenállás első jele volt: Litván György fiatal történelemtanár szólalt fel Rákosi ellen először a XIII. kerületi pártaktíván. Szinte ezzel egyidejűleg hasonló jelenségek mutatkoztak egyes alapszervezetekben. A Művelt Nép Könyvkiadó pártszervezete Rákosi és Farkas leváltását követelte.

Felülvizsgálatom közben többször is bementem a Párttörténeti Intézetbe. Réti, az igazgató, régi ismerős. Igen gyűlölt személy a történész és intellektuális berkekben. A Párttörténeti Intézetben is mozgolódás van a XX. kongresszus hatására. Az intézetben ismerkedtem meg Jemnitz Jánossal, a fiatal, tehetséges történésszel, aki az európai szociáldemokrata pártokkal, az első és a második internacionáléval foglalkozik. Sokat beszélgettünk. Segítségemre volt.

Egy délelőtt megjelent a különszobában Gergely Sándor, az író. Őt is gyűlölik. Szektás, merev, gonosz embernek tartják. Rég ismerem, nincs vele komoly problémám, de a vele szemben fellépő ellenszenvet értem, ő régi újságokat lapozgat és néha régi mozgalmi eseményekről beszélgetünk. Ha aktuális kérdést feszegetek, bezárkózik fekete szemüvege mögé. Én folyóiratokat tanulmányozok. Az elmúlt hat évet szeretném megismerni.

Az intézet dolgozói kedvesek, szolgálatkészek. Reggeltől késő délutánig olvasok, gondolkodom, beszélgetek, utána csatangolok a városban. Az utcán érzem jól magam, az emberek között. Csak estefelé döcögök haza a zsúfolt villamoson. Figyelem az eseményeket, az embereket. Hruscsov és Bulganyin Londonban vannak, ahol a képviselőházban a munkáspárti képviselők egy listát tettek le a Magyarországon még börtönben ülő volt szociáldemokratákról. Állítólag én is rajta voltam.

Még a tárgyalás előtt egyik délelőtt telefonhoz hívtak az intézetben. Rákosi jelentkezett. Az volt a megállapodás, hogy majd én keresem, de megelőzött.

Egy fél óra múlva szemben ülünk egymással. Izeg-mozog a széken, mindig van valami a kezében, vagy egy óra, vagy egy toll, vagy papírvágókés. Hirtelen csap le rám.

– Na, hogy lát bennünket?

Elmondok neki néhány dolgot. Szóvá teszem, hogy lassan megy a rehabilitáció és a tárgyalás előkészítése.

– Meg fogjuk gyorsítani. Nézze, nekünk most nagyon kell vigyázni. Ha már annyi hibát csináltunk, nem szabad elkapkodni.

Érzem, hogy erről nem szívesen beszél. Más érdekli. Mit látok, tapasztalok.

– Hallom, hogy kint volt Szentendrén. Mit beszélnek az emberek, főképp a munkások?

Kipakolok neki, kertelés nélkül. Néha idegesen hadonászik a papírvágókéssel, néha fölényesen, cinikusan felkacag – ó, ezek csak pletykák, rémhírek, ne vegye komolyan. Meglazult egy kicsit a fegyelem, de a párt erős, egységes. Úgy látom, hogy magára hatnak a rémhírek. Nem utazna el inkább egy szanatóriumba?

– Rákosi elvtárs, amíg a tárgyalás nem lesz meg, nem megyek sehová. A rémhírek nem hatnak rám, de nem tudok megszabadulni attól a ténytől, hogy nagy különbség van a maga nyugalma és a kinti élet valósága között Nem tudom, hogy maga milyen jelentéseket kap, reálisakat és igazakat-e? Néha úgy érzem, hogy maga és a vezetés nem tudja, hogy mi van kint.

Rákosi idegesen félbeszakít. – Úgy látom, hogy magát kezdik befolyásolni és rossz irányba húzni. Ez persze mással is előfordult már, aki a börtönből jött ki. Nem rosszak az idegei?

Elnevetem magam. – Én egészséges vagyok, remélem, az is maradok. De félek és féltem a pártot

Zavartan feleli: – Hát igen, most ugrálnak egy kicsit, élvezik a szabadságot, de majd rendet teremtünk. A jobboldali veszély a fő veszély, ezt kell széjjelzúzni. Adok magának anyagokat. Holnap jöjjön be, olvassa el őket, Hruscsov beszédét és Nagy Imre egész ügyét.

Mielőtt elválok tőle, szóvá teszem első találkozásunkkor tett ígéretét, hogy beszélhetek a Politikai Bizottság tagjaival.

– Beszélni fog. Megszervezzük.

Megemlítem neki, hogy szeretném meglátogatni Révait

– Hagyja őt most. Súlyos beteg.

És hosszan ecseteli nekem Révai betegségét. Felvetem Kádár nevét is. Kint sokszor találkozom a nevével.

– Őt is hagyni kell, sokat dolgozik. Magának először – mondja határozottan – a Politikai Bizottság tagjaival kell beszélni.

Beszélgetés közben hirtelen megkérdezem tőle, hogy Hruscsov és Bulganyin miért voltak Belgrádban?

A papírvágó késsel veregeti az íróasztalt és igen magabiztosan felel.

– Rendbehozom én azt, ismerem őket jól.

Állandóan visszatér arra, hogy utazzam el. – Nem akarom, hogy rossz irányba húzzák magát. – És szinte szótagolva folytatja: – Jegyezze meg, magával a pártnak tervei vannak.

Ellenjavaslatot teszek. – Szívesebben széjjelnéznék az országban. Szeretném látni Sztálinvárost, Ajkát, Inotát, az új létesítményeket.

– Nagyszerű, erre visszatérünk és a legközelebbi alkalommal megbeszéljük. Nincs szüksége semmire? Csak szóljon bátran.

Két óráig beszélgettünk, és amikor eljöttem tőle, szinte fellélegeztem a Duna-parton. Amíg sétáltam, azon gondolkoztam, hogy mit akar tőlem ez az ember.

Este már az egész család tudta, hogy nála jártam. A Rákosival való beszélgetés sok mindent megmozdított körülöttem. Félelemmel, bizonytalansággal közeledtek hozzám az emberek. Szerencsére megindultak felém a barátok is.

Az első látogatást én tettem meg két helyen: egy érdekes asszonynál és egy régi barátnál. Az egyik dr. Barát Irén volt, a másik Nádas Tibor. A Nádas családhoz régi és szívélyes kapcsolat fűzött. Sajnos, Nádas néni kijövetelemkor már halott volt. Barát Irént nem ismertem személyesen. Mindkettő úgy kezelte a feleségemet, mintha saját gyerekük lett volna. Meg akartam köszönni a soha meg nem fizethető segítséget. Meglátogattam anyámat is, akivel évekig nem beszéltem és ennek a politika volt a fő oka. Megőszült. Lali öcsémmel, a festőművésszel lakott együtt Békásmegyeren.

Néztünk egymásra, alig tudtunk beszélni. Többször ismételte – megőszültél, fiam. Majdnem olyan ősz vagy, mint én.

Az anyám igazolva látta a jóslatait. A politika, a mozgalom, a kommunisták nekem veszélyt és bajt hoztak. Pedig neki nem mondtam el semmit. A legnagyobb pofont akkor kaptam az anyámtól, amikor elmondotta, hogy a különböző kölcsönök jegyzésekor neki, akinek 270 forint nyugdíja volt, egy hónapot kellett jegyeznie. Azt mondták: fizessen az áruló Marosán anyja, hogy felépüljön a szocializmus. – Tudod, fiam, mit mondtam nekik? Ha ennek a rendszernek, amelyért a fiam harcolt, és akit bebörtönöztek, az én 270 forint nyugdíjam kell, hogy a szocializmus felépüljön, akkor vigye.

Igen félelmetes volt és szégyelltem magam. Nem csodálkoztam, amikor a végén ezt mondta: – Fiam, nekem már nincs sok hátra, nagy örömet, békességet szereznél, ha mindent abbahagynál.

Lali öcsém fáradt, kiábrándult emberré vált, nem panaszkodott, bár őt is kitették az állásából. A Marosán név nem volt jó ajánlólevél számára.

A Nádas családból már csak Tibor maradt meg. Míg én börtönben voltam, Tibor elvált és újból megnősült. Igen meghitt, baráti találkozás volt ez.

Tibi közölte velem, hogy Márkus Laci szeretne velem találkozni.

Tibi hozta Müller Gyuszi üzenetét is az Operából. Várnak az operások. Ezek a baráti találkozások igen mély hatást gyakoroltak rám.

Feleségemmel együtt látogattuk meg Barát Irén doktort. A Bajor villában lakott Székely Mihályékkal együtt Két kis fekete kutyája fergeteges csaholással fogadott Barát Irén 14 éves kora óta ismeri feleségemet, azóta kezeli, és amikor börtönéveim idején súlyos tüdőbajt kapott, Barát Irén 9 hónapig gyógyította a Korányi szanatóriumban.

– Hát maga az a Marosán, a Bözsike férje? Igazán meg vagyok lepve. Másképp képzeltem el magát. Komolynak, öregnek. Maga egy fiatal ember – mondja nekem, aki 48 éves vagyok, a 65 éves, örök fiatal Barát Irén.

– Nos, Marosán, mit fog csinálni? Remélem, abbahagyja a kalandokat, és békét, nyugalmat hoz az én Bözsikémnek?

Ránéztem kedves, incselkedő arcára és visszakérdeztem.

– És a Főnéni mikor hagyja abba az emberek gyógyítását?

A családban nálunk így becézték őt. Csodálkozó szemmel néz rám.

– Hát miért hagynám abba? Orvosnak lenni az más.

– Én is az vagyok. A lélek orvosa, ha politikusszámba vesznek is.

Nagyot nevet.

– Micsoda hasonlatai vannak. De azért nézze, abba kell hagyni. Úgy-e Bözsike, abba kell hagyni?

Így kezdődött el egy számomra igen értékes barátság.

A meghitt beszélgetésbe valósággal berobbant Székely Mihály és Pirike, a felesége. Piri rögtön átveszi a szót. Csivitel, fecseg, pletykál, igazi pesti szépasszony. Mihály dörmögve jön felém. – Gyere már, hadd nézzelek meg.

Székely Mihályt rég ismerem. Nemcsak hírből, hanem személyesen is. Ez a világot járt házaspár ragyogóan kiegészíti egymást. Székelyben nemcsak a nagy művészt szeretem, hanem azt az igazi emberi tulajdonságokkal rendelkező művészt is, akit a világsiker nem szédít el. Piri a motor szerepét játssza mellette.

Évődünk, élcelődünk egymással, nagyokat nevetünk. Piri csatlakozik a másik két nő véleményéhez. – Igen, hagyja abba a politikát. – Mihály basszus hangján dörmögi: – Fejem rá, miniszter leszel újból.

Másnap Justus Palit kerestem fel budai lakásán, ha ezt lakásnak lehet nevezni. Egy kicsi szoba. A lánya nem lakik velük. Pali 1954 óta van kint a börtönből. Az ő ügyét nem vizsgálják felül, őt nem rehabilitálják. Pali lehiggadt bölcsességgel viseli ezt a képtelen helyzetet. Ez az egész mérhetetlenül fáj és jellemző.

– Remélem – mondja –, jól átgondolod azt, amit tenni akarsz. Jegyezd meg, van néhány ember, akikkel soha többé nem szabad szóba állni. Vigyázz, ne kompromittáld magad bukott emberekkel. Arra különösen vigyázz, nehogy újra felhasználjanak. Amikor megtudtam, hogy Rákosi ilyen hamar rád tette a kezét, arra gondoltam – kellesz neki, fel akar használni. Te most igen értékes ember vagy, minden szempontból. Vigyázz, nehogy zászló legyél egy rossz ügyben.

Így folyik a beszélgetés, ő elmondja az egész Rajk-ügyet, én a mi ügyünket.

– Nézd Pali – mondtam –, nem tudok és nem akarok neked hazudni. Én mint kommunista jöttem ki, velem mindenkinek így kell számolnia.

– Jól van, Gyurka – válaszolta –, nem befolyásollak, csak figyelmeztetlek, ne tegyél semmit, míg fel nem méred a helyzetet, nehogy csalódás érjen.

Justus Palival ezután rendszeresen találkoztam.

Révész Ferit az Akadémián kerestem fel. Révésszel, akit becsületes embernek tartok, sokat tettünk az egyesülésért.

A beszélgetést szabadkozással, mentegetőzéssel kezdte.

– Nézd, Gyuri, én nem mentem volna ki hozzád, ha Szurdi nem jön a nyakamra, hogy keressünk fel Szentendrén. Engem zavar az a körülmény, hogy nem tartóztattak le. Miért voltam kivétel?

Leintettem. – Szerencse, hogy te és mások nem kerültek be. Engem a te véleményed érdekel.

Feri elmondja, hogy letartóztatásunk után először az apparátusból tették ki és később a KV-ból is azokkal együtt, akik a legtöbbet tették az egyesülésért.

– Még örültem is – mondta –, hogy megszabadultam arról a helyről, ahol még emberszámba sem vettek bennünket. Kedvemre való munka az, amit most csinálok. És ha van bennem sértődés, akkor inkább temiattad és Justusék miatt van. Most nagyon zűrzavaros a helyzet. A félelem nem engedett fel teljesen. Senki nem tudja megmondani, hogy mi jön és mi lesz. A munkásegységet pedig hagyjuk, mert az szégyenteljes módon kompromittálódott. Mi, egykori szociáldemokraták nem voltunk és nem leszünk egyenrangúak a kommunista pártban. Most várni kell, hová fejlődnek a dolgok. Bajban van a párt? Nem mi idéztük elő. Segíteni kell? Természetesen, de nem szabad, hogy bárkivel valaha megismétlődjék az, ami velünk és veletek.

Révész Ferivel ezután gyakran találkoztunk.

Balassa Gyulát, aki már üzent értem, belvárosi lakásán látogattam meg. Egy bérkaszárnya legfelső padlásemeletén lakott. A valamikori délceg, nők által körülrajongott, imponáló férfi megöregedett, beteg lett. Már nem a régi, de megmaradt jóbarátnak, cimborának. Mélyen él benne a Rajk-ügy. Sokat csalódott, és a bánásmód, amiben részesült, több volt, mint megalázó. Már tudott Rákosival való találkozásomról, és igen komolyan, gondterhelten mondta: – Megőrültél, hogy szóba állsz ezzel a hazug, képmutató, bukott emberrel, akit nagy bűnök terhelnek?

Neki is elmesélem a találkozás történetét. Szóba hozom, hogy bajban van a párt. A beszélgetés vége ugyanaz: – Gyurka, legyél óvatos és okos, ne engedd beugratni magad. Most a legokosabb várni és nem segíteni ezeknek!

Schiffer Palit én keresem fel, a biztosítónál dolgozik vezető állásban, őt is halálra ítélték, kettőnket ítéltek halálra. Pali mindenkivel szemben óvatos és barátaim közül ő a legmerevebb. Értékes embernek tartom, ragaszkodom hozzá, nemcsak azért, mert régen ismerem, hanem azért is, mert egyetértünk abban, hogy a párt bajban van és segíteni kell. Hosszas beszélgetésre volt szükség, amíg felengedett. Valószínűleg az is szerepet játszott ebben, hogy én voltam az egyetlen a volt szociáldemokrata vezetők, de még a kommunista vezetők között is, akit szabadulása után 24 órával Rákosi magához hívatott. 1956 tavaszán és nyarán ez nem erény és nem előnyszámba menő dolog. Schiffer nem tett szemrehányást ezért, de feltétlenül élt benne egy olyan érzés, hogy miért én és miért nem Szakasits – aki neki apósa. Ez ellen csak úgy tudtam harcolni, hogy nemcsak barátaimmal, hanem általában mindenkivel nyílt voltam.

Április végén Nádas Tibor lakásán találkoztam Márkus Lacival és megismerkedtem Tibi új feleségével. Érdekes társaság gyűlt egybe. Barátok, méghozzá régiek, a felszabadulás előtti időből. Laci és Tibi szívem szerint való emberek. Velük – sokakkal ellentétben – feltételezem a sírig tartó barátságot. Tibi és felesége az Operaház tagja, Laci történész és egy könyvkiadónál dolgozik. Mindketten jól tükrözik a művészi és az intellektuális világban lezajló mozgásokat, hiszen az egész intellektuális élet izzásig hevített kemencéhez hasonlít. Éva ebben a beszélgetésben, amely néha éles vitába csapott át, olyan, mint egy porcelánbaba. Néha riadtan néz ránk. Csinos és jóképű. A politikától távol van. Hozzám igen kedves, érdekes embernek tart, no meg Tibi és Laci barátja vagyok.

A beszélgetés nagy hatással volt rám. Csak Márkus Laci miatt aggódtam. Beteg volt, letört állapotban találtam. Ehhez hozzájárult, hogy láthatóan nyomasztotta a zilált belpolitikai helyzet. Józan és értelmes dolgokat mondott. Baráti körömből ő jelentette ki először a leghatározottabban, hogy a kibontakozás csak Rákosi nélkül képzelhető el, a „klasszikus” baloldal összefogásával.

– Azzal egyetértek én is, hogy segíteni akarsz, mert bajban van a párt – mondja.

Laci pontosan úgy fogalmaz, mint Justus Pali.

– Félő, hogy ebben az országban a dolgok mindig szélsőségekig lendülnek ki, ezt kellene megakadályozni. Ám nem Rákosival, hanem nélküle és ellene! Én nem tartozom Nagy Imre sleppjéhez, jól ismerem a körülötte csoportosulókat, de ha nincs más, akkor vele. – Nézd Gyuri, itt van Kádár, neve van, ő is számba jöhet.

Márkus Laci az első, aki Kádárt úgy említi, mint a kibontakozás jelentős emberét, és ajánlja, hogy beszéljek vele. Laci hangsúlyozza Kádár proletárvoltát. – Valaminek történnie kell – mondja –, minél hamarabb, annál jobb, de meg kell akadályozni, hogy „Sztálin legjobb magyar tanítványa” tovább kompromittálhassa a szocializmus ügyét. Fel kell oldani már ezt a vesztegzárat a becsületesen segíteni akaró értelmiségiek körül. Pártot építeni, országot vezetni soha többé nem szabad sztálinista módon. Légy óvatos! Sokan szeretnék most tevékenységüket és múltjukat a feledés homályába burkolni. Sok ember bukott meg. Az erkölcsi bukás a legnagyobb. Nem igaz, hogy nem lehet segíteni, de ezt azoknak kell tenniük, akiknek megmaradt a becsületük, akik iránt bizalom van és akikre hallgatnak a becsületes emberek. Te munkás vagy, neved van, érted is a dolgot, de ne add oda magad Rákosiéknak.

Tibi és a két asszony hallgattak bennünket. Több órás beszélgetés után elég gondterhelten sétáltam haza a feleségemmel.

Néhány nap múlva az Erkel Színházba mentünk. Művész barátaink szerezték a jegyet. Jellemző volt, hogy a legtöbb színházba protekciós alapokon lehetett jegyet szerezni. Igen sokan jártak színházba, koncertre. Ez is egy bizonyos fajta menekülés volt. A hallban már vártak bennünket: Müller Gyuszi, Nádas Tibi és Dárday.

Müller Gyuszival egymás nyakába ugrottunk, aztán eltolt magától, újból megölelt: – Hadd nézzelek már meg, te híres cimborám.

Mindenki minket nézett, de mi nem zavartattuk magunkat. Valami régi, kedves, tréfás játék vette kezdetét. Müller Gyuszi ennek nagy mestere volt. Kis embergyűrű vett körül minket. Nagyokat nevettünk. Egyszercsak Gyuszi vállamra teszi a kezét és igen komoly képpel, hangosan a következőket mondja:

– Kegyelmes uram, most beszéltem telefonon Eisenhowerrel, aki megemlítette, hogy már átutalta nekem a tízezer dollárt a jó hírekért, amiket közöltem vele. Egyébként téged is üdvözöl, majd érintkezésbe lép veled.

Feleségem, aki jól ismeri Müller Gyuszi gyakran szertelen tréfáit, ezt most egy kicsit erősnek tartja. Zavartan néz széjjel, de mi hárman, Nádas Tibi, Dárday és én a hasunkat fogjuk, különösen akkor, amikor Müller Gyuszi pléhpofával hozzáteszi:

– Hát te nem tudtad, hogy én vagyok az amerikaiak mesterkémje? Engem nem tudott Péter Gábor bandája lefogni. Pitik voltak azok énhozzám.

A rekeszizmaim fájnak a nevetéstől.

– Ne röhögj pajtás – mondja Gyuszi komolyan. – Repülőtér, láthatatlan repülőgép, atombomba. Én szállítottam nekik.

Az emberek néznek, ki megrökönyödve, ki félve húzódik el. Feleségem könyörög:

– Gyuszi, hagyja már abba, mindenki minket néz.

– Mi az, kegyelmes asszony, csak nem fél? Ezektől már senki sem fél.

Volt ebben az egész játékos kedvtelésben valami groteszk és tragikus, egyúttal igen sokat árult el abból a helyzetből, ami Magyarországon uralkodott, különösen a fővárosban. Röpködtek a viccek, mindenről és mindenkiről. Némelyik olyan volt, mint a vitriol.

Elhangzott a harmadik csengetés. A hall már üres, a játéknak Dárday vet véget: – Gyertek, beviszlek benneteket

A nézőtér sötét, alig ülünk le, felhangzik a Tannhäuser nyitánya. Nehezen tudtam elszakadni Müller tréfájától.

A végén megvárt bennünket két másik énekessel együtt, és mint egy Krőzus, taxit rendelt. Újpestre mentünk ki egy csárdába. Ettünk valamit, ittunk, sokat énekeltünk az első murin, amióta szabadlábra kerültem. Később csatlakozott hozzánk az újpesti rendőrkapitány és zárórán túl tartott ez a hangulatos találkozás.

Müller Gyuszi szája nem állt be, kedves volt, vakmerő. Egy felbomló világ elől bohém mulatságba menekülő ember benyomását keltette. És míg őt hallgattam, a dalokat, eszembe jutott a régi Müller Gyuszi, aki kölyökkorában dirigált minket, egykori dalárdásokat

Úgy váltunk el, hogy meglátogatjuk őket.

Május elseje előtt néhány nappal felmentem az ÉDOSZ klubba, Gerson Rudival volt randevúm. Megjelenésem nagy zavart okozott. Voltak, akik elfordították a fejüket, hogy ne kelljen köszönni, különösen a vezető állásban lévők. Volt olyan, mint Dányi Lajos, akit rég ismerek, mint szaktársat, és aki őrzőm volt a budai villában, idegesen felállt és elhagyta a helyiséget Voltak itt államosított pékmesterek, akik jól helyezkedtek el, egyike-másika vezető állásban, – voltak egykori sztrájktörők, akik nemcsak vezető állásban vannak, hanem a pártnak is újabb keletű korifeusai.

Voltak szaktársak, régi harcos barátok, akik öleltek és boldogok voltak, hogy visszatértem. Gerson Rudi és Bartucz Pista csitítják a feleségemet, aki el akar menni, mert a helyzet elég kellemetlen.

– Ne törődjön vele, Bözsike – mondják –, ezek még nem kaptak utasítást, hogy szóba állhatnak Gyurival.

A fontos, hogy újból együtt vagyunk, Bartucz Pista, Gyuri és én.

Igen, gondolom magamban, de rég volt 1944 vége. Együtt dolgoztunk. Rudi, aki kiváló szakmunkás és jó mester is volt, most valahol telepvezető. Bartucz Pista a XIII. kerület sütőipari vezetője. Bartucz Pista azért jött el a találkozásra, mert hírét vette, hogy én május elsején fel akarok vonulni Árpád sógorom üzemével.

– Hát ezt nem teheted meg, Gyurka. Gyere velünk, az angyalföldi pékekkel.

Május elsejére elromlott az idő. Borús volt az ég. Dermesztő hideg szél fújt. A család majdnem minden tagja, Magda kivételével, felvonult. Magda őrizte a házat és ebédet készített.

Korán elindultam és fél kilenckor már a Petneházy utcai kenyérgyárban voltam. A szaktársak örömmel fogadtak maguk közé.

– Mi van, Gyurka? Beállsz a sorba? Látod, ez szép tőled. Itt a helyed.

Nehezen alakult ki a sor, annyi közölnivalójuk volt az embereknek.

Izgatottan, hadarva beszéltek. Sápadtak, kimerültek, álmosak voltak. Három napja éjjel-nappal sütöttek, hogy a kétnapos ünnepre ellássák a várost.

Bartucz Pistával egymás mellett mentünk és beszélgettünk.

– Most hallottad a szaktársakat – mondja nekem. – Nem tudod elképzelni, hogy milyen gyilkos tempóra kényszerülünk. Itt emberre megy a játék. Elképesztőek a normák, gépesítés pedig alig van. Képzeld el, van helfer, vető, aki 80-100 mázsa kenyeret vet be. Ha valaki 30 évvel ezelőtt ezt megcsinálja, akkor agyonverjük. Nálunk ez a munkaverseny. 6 munkásra 30 000 sütemény esik, régen ezt 25-en csinálták meg. Sok szaktárs idő előtt rokkant meg. Most itt felöltözve részt vesz a felvonuláson, utána holtfáradtan igyekszik haza, esik az ágyba, hogy holnap képes legyen újra dolgozni. Ezzé lett a munka ünnepe…

Nem szívbajosak a szaktársak, egyik-másik mondja is: – Gyurka, te is felelős vagy, mert amikor fent voltál, nem törődtél velünk. Soha ilyen rossz dolgunk nem volt. Nincs itt becsülete se a munkásnak, se a munkának, se a kenyérnek.

Hallgatom őket. Hideg szél fúj, lóg az eső lába, az emberek lassan, némán vonulnak. Semmi hangulat. Nehéz most eldönteni, hogy az idő vagy sok minden más okozza ezt…

Közeledünk a dísztribünhöz. Rákosi ott áll középen – már 12 éve –, puha, párnás kezével integet Százak és ezrek vonulnak el előtte hangtalanul, és még egy pillantást sem vetnek a dísztribünre. Nagyon elszomorító ez a felvonulás. Sokatmondó volt számomra. Hatása alá kerültem.

Néhány nap múlva eleget tettem Bartucz Pista meghívásának és több órát töltöttem a gyárban, hogy ellenőrizzem a hallottakat. Igazak voltak, tehát komolyak a bajok. A végén a beolvasóba mentünk, ahol tárolták az elszállításra váró kenyereket, süteményeket Az egyik sarokban feltűnt két kocsi kenyér és néhány kosár sütemény, amely teljesen elütött a többitől. Megkérdeztem, hogy ez kinek készült. Nehezen válaszoltak. Kiderült, hogy külön sütöttek a pártközpontnak és más állami, kormányzati szerveknek.

Ezután határoztam el magam, hogy most már én keresem fel Rákosit, de megelőzött, összehívták a sportcsarnoki aktívát, amelynek igen nagy jelentőséget tulajdonítottak. Először történt meg, hogy Rákosi, ha szőrmentén is, de elismerte felelősségét a személyi kultusz és a törvényesség megsértésének kérdéseiben. Később tudtam meg, hogy ezt a kozmetikázott önkritikát sem akarta vállalni. A Politikai Bizottság kényszerítette rá. A gyűlés nemigen érte el a célját, mert az emberek tömegei már nem nagyon hittek sem Rákosinak, sem másnak.

Az aktíva szavazási módja nevetségessé vált. Kovács István valami bután, formálisan szavaztatta meg nem a KV, hanem a PB előterjesztését.

A rádióban hallgattam végig és szinte sértő volt ez az áldemokratikus játék. Mikor felhangzott, ki fogadja el, ki van ellene, ki tartózkodik a szavazástól és a végén közölték az egyhangúságot, ez legalább annyira volt nevetséges, mint amennyire lehangoló.

Az aktíva után Rákosi üzent, hogy keressem fel. Kedves, barátságos, vidám volt és egy felszabadult ember benyomását keltette. Beszélt, beszélt, kérdezett, de nem hagyott válaszolni.

– Na, mit szól az aktívához? Ugye mondtam magának, hogy most kézbeveszem a dolgokat! Rendet csinálunk. Szeretném ismerni a véleményét, azért is hívtam.

Hagyom szónokolni, – hogy tetszeleg újra vezéri pózban? Közben figyelem, be akarok látni a szavai mögé. Egy fél óra múlva kap észbe, hogy sokat beszél, és én nyugodtan hallgatom.

– Na, halljam a véleményét.

– Nézze Rákosi elvtárs – kezdtem el –, nekem ez az aktíva két okból nem tetszett. Az első: az előterjesztést a PB nevében terjesztették elő és szavaztatták meg, és nem a KV nevében.

Hirtelen idegesen kapja fel a fejét: – Az nem lehet.

– Nézze meg az újságot.

Belelapoz a Szabad Népbe, és csak annyit mond: – Ez hiba volt. De hát azért jó volt. Összekovácsolta az aktívát. Mi a másik oka?

– Miért emelték fel a pártalkalmazottak fizetését most, amikor sehol nincs fizetésemelés?

Nézze – mondja –, nagyon el vagyunk maradva az állami alkalmazottaktól. Ez a bérfeszültség sok zavart idézett elő. Lehet, hogy nem volt politikus, de véget kellett vetni ennek.

Így kezdődött a beszélgetés és egymás után soroltam fel tapasztalataimat. Természetesen először a pékek dolgát hoztam szóba. Amikor elmondtam, hogy 30 000 darab süteményt 6 ember készít el és egy vető 80-100 mázsa kenyeret, hirtelen közbevágott és szinte kioktatóan, fölényesen, a dicsekvő emberek modorában mondta: – Hát ezen ne csodálkozzon. Az utóbbi években hatalmas műszaki, technológiai fejlődésen ment át a magyar ipar, a magáé is. Hát nem aludtunk mi, vannak hatalmas eredményeink.

Hirtelen elnevettem magam. Csodálkozva, sértődötten nézett rám.

– Miért nevet?

– Nézze Rákosi elvtárs, először is itt ma, nálunk Magyarországon épp úgy vernek kenyeret, mint ezer évvel ezelőtt.

Idegesen közbe akart vágni, de rászóltam.

– Kérem, hallgasson meg.

Hirtelen készséges lett és zavartan mondta: – Tessék.

Folytatom.

– Ebben a szakmában semmi új technológia és műszaki fejlesztés nem volt, csak az, ami a felszabadulás előtt, és hogy milyen állativá lett a munka, milyen embertelen állapotok közepette dolgoznak, azt volt alkalmam látni. Keresztülverték a szakmát egy esztelen államosításon, figyelmeztetésem ellenére, amellyel maga és Gerő egyetértettek. Új és modern üzem és technológia, műszaki berendezés ebben az iparágban nincs. Azt nem tudom, hogy a többiben mi van, de igyekszem megnézni. Ezt az iparágat azonban ismerem, engem itt nem lehet falhoz állítani. Ám menjünk tovább, soha nem volt ilyen rossz kenyér és péksütemény az országban, mint most, pedig maga tudja, hogy ez kenyérevő ország volt és hosszú ideig az is marad.

Idegesen feszeng a helyén és szinte kidobja magából a szól – Az nem lehet. Én is ugyanazt a kenyeret eszem, mint akárki, a kenyér pedig jó.

– Nem igaz, Rákosi elvtárs. Megállapítottam, hogy önöknek külön kenyeret sütnek.

Igen éles lesz közöttünk a vita, de én bizonyítok.

– Nézze, május van. Ahogy én tájékozódtam, már április közepén az volt a helyzet hogy az országnak, különösen Budapestnek csak kétheti liszt- és gabonatartaléka volt. Most rohangálnak összevásárolni mindent, ahol lehet, adósságra. Ismerek olyan konkrét esetet, hogy emberi táplálékra alkalmatlan és egészségre veszélyes lisztből sütöttek kenyeret, mert más nem volt. Gabonatermő ország vagyunk és nincs elég kenyerünk. Önök az eladósodás miatt már ősszel, lábon eladták a gabonát. Hogy a rossz kenyér naponta izgatja az embereket és azt is megvadítja, aki egyébként a rendszer híve, ennek a vége csak az lehet, hogy a rendszer saját osztálybázisával is szembekerül. A kenyér mellé hadd tegyem ide azt is, hogy mi olyan húst vásárolunk odakint a boltokban, amely nem alkalmas emberi táplálkozásra. A citrom luxuscikk lett. Órákig állnak érte sorba.

Széjjelnéztem a városban – folytatom –, olyan mérhetetlen nagy a züllés, amilyet még alig láttam. Ebben az állapotban tenyészik, szaporodik az ellenség. A légkör reakciós és ellenforradalmi, és néha úgy érzem magam, mintha egy összeomlás előtti káoszban élnék. Egy lázadás minden feltétele együtt van. Állnak a rehabilitációs tárgyalások, folyik a huzavona. Mindenki hordja a sebeit. Mi lehet ennek a vége? Kapkodunk és húzódzkodunk. Rákosi elvtárs, baj van az országban. Gyorsan tenni kell valamit. Minden elmulasztott nap az ellenség kezére játszik.

Idegesen hallgat, ujjaival dobol az íróasztalon. Szeme ide-oda ugrál.

– Az ellenség most erőteljesen dolgozik – folytatom. – A pártnak újból vissza kell szereznie az emberek hitét és bizalmát.

Rákosi szeretne már más témára áttérni. Közbe-közbevág és csak azt tudja mondani, hogy rosszak az idegeim és hat rám az ellenség. Ajánlja, hogy menjek szanatóriumba.

– Látja, Marosán, ettől féltem én. Hiába küldtem magát szanatóriumba, nem ment és most az ellenség befolyása alá került. Én helyre fogom hozni a bajokat, van hozzá erőnk is – mondja Rákosi. – Legyen nyugodt. Abban igaza van, hogy a rehabilitálás körül huzavona van, de majd én beleavatkozom, meggyorsítom. Lecsapunk mi majd az ellenségre, ne féljen. Most majd összehozom magát néhány politikai bizottsági taggal, azok jobban ismerik a helyzetet.

Hirtelen csap le rám a következő kérdéssel: – Mi a terve a jövőre vonatkozóan?

– Nincsenek terveim – felelem nyugodtan. – Ha túl leszek végre a rehabilitálási hercehurcán, elmegyek dolgozni. Nem akarok a párt nyakán élni.

– Hová akar menni dolgozni? – kérdi idegesen.

– Visszamegyek a pékségbe. Onnan jöttem, visszavárnak, még hasznomat is vehetik.

– Ne bolondozzon, Marosán, nem mehet vissza a pékségbe. Magára szükség van. Magával a pártnak tervei vannak. Természetesen, nemcsak magával. Foglalkozunk azzal a tervvel, hogy néhány volt baloldali szociáldemokratát a szakszervezetnél vezető posztra állítunk. Ezt majd még megbeszéljük.

Beszélgetés közben rájöttem, hogy ez az ember toldozni-foldozni akar, de azt is rosszul. Reménytelennek tartom a további vitát, hiszen különböző nyelven beszélünk.

A lehangoló beszélgetés után órákig mászkáltam a városban, kétségeim voltak. Nem látok túl sötéten? Nem festek a falra rémeket? Ezért mégegyszer megpróbálom átgondolni a helyzetet